Az állami ingatlanok árverezése: egy újabb biznisz?
Múlt hétvégén esemény történt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) háza táján, amikor öt, egyenként milliárdos értékű állami ingatlanra hirdettek árverést. Ez a lépés nem csupán gazdasági, hanem politikai szempontból is megér egy misét.
A legnagyobb értékű ingatlan a főváros IX. kerületében található egykori Concordia-malom, amelynek kikiáltási ára körülbelül 8,5 milliárd forint. A Duna-part közelében elhelyezkedő épület évek óta állami használat alatt áll, így a leendő vevő szinte biztosan hosszú időre csúszik a birtokba lépésével.
Állami kézben, de magáncélra?
Az árverésen részt vevők igazán belefuthatnak egy kellemetlen meglepetésbe: a legtöbb ingatlan bérbe van adva állami szervezeteknek, ami lehetetlenné teszi a gyors birtokbavételt. A licit után még sokáig bérlik az épületeket, ezzel pedig az új tulajdonosok képzeletbeli kulcsai elérhetetlenné válnak.
The state-run managed real estate market seems to have become an endless loop of economic interests and political maneuvering, coupled with a blatant disregard for the very concept of immediate ownership. The system has been rigged for years, a pattern that is clearly reflected in the current situation.
A vásárlók? Még ne sokat várjanak!
Az MNV sorra hirdeti meg az állami ingatlanokat, miközben a Belügyminisztérium szokásos birodalmát már értékesítették több mint 50 milliárd forintért. De vajon miért van szükség állami ingatlanok tömeges értékesítésére? A leghangsúlyosabb kérdés a háttérben zajló politikai játszmák valósága, amely folytán a közvagyon védelme egyre inkább háttérbe szorul.
Az árverés alatt szerepet játszó egyéb ingatlanok, mint a Nemzetgazdasági Minisztérium székhelye, a kormányzati épületek sorsát is megkérdőjelezik. Ki nyer rajta végül?
Folytatódik a rendszeres kihasználás?
Az öt árverésre kínált ingatlanból négy a közszolgáltatás számára elérhetőek, így a nyertes licitáló szinte biztos lehet benne, hogy éveket várhat a birtokba vételre. A folyamat tisztán mutatja, hogy a közvagyon juttatáshoz való hozzáférés rendszere mennyire elavult és pazarló, sok esetben az állam nevében felerősítve a magánérdekeket.
Egyesek persze otthon ütögetik a tenyerüket a jól jövedelmező üzletek lehetősége miatt, de az általunk bérbe adott közintézmények esetleges túlfizetései csak festhetik az elégedett ügyfélkört. Honnan jönnek ezek az ingatlanok, ha nem a köz pénzügyeiből?
Kérdéses, hogy a politikai elit mikor hajlandó tiszta vizet önteni a pohárba, de a közelgő árverések mind arra figyelmeztetnek, hogy a közvagyon védelme továbbra is napirenden lesz. Az ilyen események tehát nem csak egyszeri árverések, hanem egy figyelmeztetés az állampolgárok számára, hogy mi zajlik a háttérben.
